Milyen is vagyok?
Néha ördög, néha angyal,
Néha bevonnád arannyal,
Néha szurok, meg toll kéne,
Hogy azt kenjed a képére,
Néha hívod, néha bánod,
Hogy meglátta a napvilágot.
Néha megtipor a lába,
Néha büszkén nézel rája,
Néha vonz, és néha taszít,
Ragyogása néha vakít.
Néha vár, és néha várat.
Néha birtokolhatsz százat.
Néha száz vesz birtokába,
Néha csak egy ejt fogságba.
Néha ostoba az arca,
Néha ez csak álca rajta.
Néha sír, és néha kacag,
Néha boldog dalra fakad,
Néha mérges, néha fáradt,
Néha kincs a világnak.
Néha átok, néha áldás.
Néha csak egy néma kiáltás...
"Ördög is voltam és gyönyörű angyal, ahogy jól esett éppen. Földre rogytam, szálltam az égen. Voltam hű és hűtlen. Hol gazdag voltam, hol nagyon szegény. Bátor, bár néha féltem, de senki ne mondja rám: nem az álmaimnak éltem!"
Szó sincs arról, hogy ne érteném az álmot, mert értem én, nagyon is jól. És a többit is. Tudom, mit jelent, bár azt kívánom, bár ne így volna. Tudom az okát. Tudom. És ismerem az álmokat és a valóságot. Csak azt nem tudom, hogy űzzem el.
Megbocsátottam a megbocsáthatatlant, megpróbáltam pótolni nélkülözhetetlen embereket és elfeledni az elfeledhetetleneket. Sokszor okoztam csalódást és csalódtam olyanokban, akiktől sosem vártam volna. Szerettem és szerettek, de sokszor el is utasítottak. Előfordult olyan is, hogy szerettek, de én nem tudtam viszontszeretni. Repkedtem a boldogságtól, fogadtam örök hűséget, de volt hogy teljes erővel mentem fejjel a falnak. Felhívtam valakit csak azért hogy halljam a hangját, néha elég volt egy mosoly ahhoz hogy szerelmes legyek. Sokszor féltem, hogy elveszítek valakit, aki fontos számomra, és el is vesztettem a végén. De túléltem, és még most is élek. Már nem csak túlélem a hétköznapokat, hanem megélem azokat. Mert az élet túl sokat ér ahhoz, hogy jelentéktelenné váljon!
Szavam szívekbe fúródó tollból indítható rakéta,
Így nyomot hagy az éterben, megérzi a planéta.
De aki a hallgatásom nem érti az a beszédemet sem
Aki meg nem lát a sorok mögé, hogy is várhatnám, hogy megértsen...
"...egy idő után megtanulod a finom különbségtételt a kézfogás, és önfeláldozás között.....és megtanulod hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel és a társaság a biztonsággal...és kezded megérteni hogy a csók nem pecsét, és a bók nem esküszó....és hozzászoksz, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget: a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyerek kétségbeesésével....és belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd,mert a holnap talaja túl ingatag ehhez...egy idő után kitapasztalod, hogy a napsugár is éget, ha túl sokáig ér.....műveld hát saját kertecskédet,magad ékesítsd fel lelkedet, ne mástól várd, hogy virágot hozzon neked...és megtanulod, hogy valóban sokat kibírsz....hogy valóban erős vagy....és valóban értékes...."
Gondolatok
“És mi az élet, ha nem az álom keresése, az álomé, hogy valaki azt mondja: igazából, teljes szívből szeretlek.”
“Inkább csalódok, ha kell, naponta százszor is, minthogy állandóan bizalmatlan legyek mindenkivel, és az életet pokolnak tartsam, amelyben szörnyetegek élnek… Szeretek élni! És inkább legyen az életem örömteli, néha csalódással, mint elejétől végig boldogtalan, de csalódások nélkül!
Ne bocsáss meg soha. A megbocsátás azt feltételezi, hogy van egy bűn, amit elkövettek ellened, és te, mint egy nagylelkű felsőbb hatalom, megkegyelmezel neki, mintha ő alacsonyabb rendű lenne. (…) Azt célszerű tenni, hogy elengeded magadtól azt, hogy ő megsértett téged, tehát hogy te lelki sebeket szereztél tőle – ez nem megbocsátás. Azokra a tapasztalásokra mind szükséged volt, máskülönben nem gyűjtötted volna be magadnak. Ha pedig szükséged volt rájuk, akkor minek is dajkálgatni a sértettséget?
„Nem nyílik korlátlan lehetőségünk arra, hogy megkapjuk amit akarunk. És nincs annál rosszabb, mint kihagyni valamit, ami megváltoztatná az életünket.”
"Egy nap a könnyek felszáradnak, és minden pontosan úgy fog alakulni, ahogy meg van írva."
"Nem rá tartozik, hogy nélküle csak tengődöm, hogy mellette, általa virulok ki. Nem kötöm az orrára, hogy távolléte majdnem olyan szorongást kelt bennem, mint a fogorvos várószobájában, ülő páciensben a rendelőből kiszűrődő hangok: a villanyfúró sivítása és a soros áldozat metsző sikolyai. Tiszta Hollywood ez az érzés. "
"Üresség, annyira rossz, amikor hónapokon keresztül nem érzel mást, csak azt a mérhetetlen nagy ürességet. Már nem is sírsz... már nem is fáj.... Boldogság? Az a néhány pillanat, amikor fáj valamid, és örülsz hogy fáj, mert legalább érzed, hogy élsz. Eszméletlen, hogy mekkorát hibáztam. És soha nem fogom tudni megbocsájtani magamnak. De olyan hirtelen jött, és úgy kétségbeestem, nem tudtam, hogy mit csinálok... Istenem add vissza nekem. Kell, hogy itt legyen, kell, hogy velem legyen. Azt hittem, ha velem marad, minden nehezebb lesz. Azt hittem, hogy ha a régi álmom választom, akkor boldog leszek. Régi álmom helyén most Ő van. A nap minden percében rá gondolok. Nagyon hiányzik... Hol a fény? Az alagút végén fény van, azt mondják minden honnan van kiút és amin nem lehet változtatni, azt ki kell bírni. De akkor miért van sötét? És miért érzem, hogy az üresség belül keresztre feszít?"
"Mi lett volna, ha" - külön-külön csak puszta szavak. De együtt képesek ott visszhangzani az ember fejében egy életen át. "Mi lett volna, ha" - vajon mi? Sohasem tudhatjuk. Nem tudhatom, hogy alakult az élete, de ha amit akkor érzett, igaz szerelem volt, akkor sosem késő. Ha igaz volt akkor, miért ne lenne igaz most is? Csupán bátorságra van szüksége, hogy a szívére hallgasson. Nem tudom, milyen szerelem volt egykor Júliáé, olyan, amiért mindent eldob az ember, olyan, amiért akár az óceánt is átszeli, de szeretném hinni, hogy ha egyszer engem is megtalál egy ilyen, lesz bátorságom elfogadni! Ha ön akkor nem is fogadhatta el, kívánom, hogy egy nap találja meg újra!
"Érdekes dolog a lelki sebeknél, hogy sokkal lassabban gyógyulnak, mint a testiek. Sőt, a testi sebeink fájdalmát nem is igen tudjuk felidézni. Tudjuk, hogy fájt egy műtét utáni kötözés például, de az érzetét nem tudjuk felidézni. Tudjuk, hogy rossz volt, de nem tudjuk pontosan, hogy milyen. A fizikai érzeteink emlékei homályosabbak. A húsunk hamar gyógyul, a csontunk lassabban, az idegeink még lassabban, de vannak lelki sebeink, melyek még fél évszázad múlva is fájnak."
"Vannak olyanok, akik ok nélkül bántanak, fájdalmat okoznak, és te így megtanulod becsülni a szeretetet és a törődést. Vannak, akik a mélybe löknek, hagynak lezuhanni, de így tudsz majd mindig felállni. Vannak, akiket elveszítesz, mert meghalnak, te pedig így tanulod meg értékelni az életet."
"Elképzelem, mit érez két ember, mikor hosszú évek után találkoznak. Azelőtt sűrűn érintkeztek, tehát azt hiszik, azonos tapasztalat, azonos emlékek fűzik össze őket. Azonos emlékek? Itt kezdődik a félreértés: nem azonosak az emlékeik; mindketten két-három szituációt őriznek a múltból, de ki-ki a sajátjait; emlékeik nem hasonlítanak; semmi közük egymáshoz; még csak mennyiségileg sem mérhetők össze: egyikük jobban emlékszik a másikra, mint viszont; nem csupán mert az emlékezőtehetség egyénenként különböző, hanem, mert nem egyformán fontosak egymásnak."
"Gyűjts erőt, dolgozd fel a múltad emlékeit, és jól figyelj, mert ahol eltörtél, ott leszel erős, ahol vesztettél, ott leszel legyőzhetetlen. Az Igaz Ember nem menekül a múltjától, bármilyen sötét volt is, mert kudarcaiból lesz hatóanyag, vereségeiből diadal - tragédiái érlelik naggyá."
"Néha nehéz meglátni a vonalakat, amelyeket meghúztunk. Amíg át nem lépjük őket. Na és ilyenkor támaszkodunk azokra, akiket szeretünk, hogy visszahúzzanak minket. És legyen mibe kapaszkodnunk. És ott vannak az egyértelműen megjelölt határok, melyeket ha egyszer át mersz lépni, talán sosem találsz vissza."
Amikor még az utolsó üzenete a mobilodban van...Amikor minden közös kép láttán a szemedből egy könny kicsordul...Amikor a mosolya még előtted lebeg...Amikor tudod, hogy ezt a mosolyt többé nem nézheted...Amikor eszedbe jutnak a szép pillanatok...Amikor rájössz, hogy soha többé együtt nem lesztek boldogok...Amikor észreveszed,hogy vége.Már nincs veled...Akkor jössz rá,hogy hiányzik és a világon mindennél jobban szereted.Haragszol arra, kit el kell felejtened, s rádöbbensz arra, hogy még jobban szereted.Gyötörni akarnád,de nincs hozzá erőd...Mert tudd meg: még mindig szereted őt!
"Azt hiszem, elérkezett a pont, amikor végre tudatosult bennem, hogy már nincs remény. Rájöttem, hogy az életben nem kaphatunk meg mindent, bármennyire is szeretnénk, és vannak olyan emberek, akikkel azért, nem enged a sors közös jövőt, mert nem lennének kölcsönösek az érzelmek. Lehet, ha te megkapnád, a világ legboldogabb embere lennél, viszont ő ezzel egyértelműen elveszítené azt aki őt teszi a világ legboldogabb emberévé. Tehát nem lehettek mindketten boldogok. Ha te boldog vagy, ő szomorú, és ha ő boldog, te vagy szomorú. Valahogy rájöttem, hogy nálam mindig az utóbbi érvényesül, én kapom a 'szenvedő' szerepét. De annyira mégsem vagyok szomorú. Tudom, hogy olyan lánnyal van, aki megérdemli és aki igazán boldoggá tudja tenni. Talán erre én nem lennék képes, és épp ezért nem kaphatom meg."
"Vannak az életünkben olyan események, amelyekről - miközben javában zajlanak még - tudjuk, hogy sohasem felejtjük el. Ilyen egy-egy jó beszélgetés, egy ölelés, néha egy szép zene; amíg éled, egy Hang azt mondja benned: "szívd magadba jó mélyen ezt az élményt, mert ebből kell táplálkoznod egy életen át!" Ne felejtsd el!... Ide vissza kell találnod, mindig!"
Tudod, mióta nem vagyunk együtt, sokszor elgondolkozom rajta, mi lett volna ha az elején nem kezdünk el beszélgetni, nem cserélünk telefonszámot. Nem mondok igent az első találkozásukra, de mindig rá jövök, akkor azt sem tudnám meg milyen a karjaidba bújni, megcsókolni, veled együtt nevetni, és veled boldognak lenni, de most már tudom. Ha már nem is vagy velem, azóta bármit teszek, az emléked velem van, és fáj, olykor sírok annyira elviselhetetlen hogy már nem vagy az enyém! De tudod mit? Köszönöm ezt a fájdalmat, legalább biztos lehetek benne hogy valóság volt amit veled átéltem, de már csak a hiányod maradt meg nekem belőled !
"Tudod, van, hogy elmegy és nem hagy semmit maga után. Nem búcsúzik el, nem ír levelet. Egyszerűen csak kisétál az ajtón. Te azt hiszed, viccel, nem gondolja komolyan. Vársz, hogy majd nyílik az ajtó és belép. Nem érdekelne a magyarázat: hol volt, mit csinált. Te csak folytatni akarod ugyanúgy. De az ajtó nem nyílik, a telefon nem csörög, és Te ráébredsz, magadra hagytak. Vádolod őt, majd magadat. Keresel valamit, amibe kapaszkodhatsz, amiben reményt lelsz. Meglátod, hogy a kedvenc poharát a szekrényben hagyta. Újra hinni kezdesz, hogy majd eszébe jutsz, és igen hiányozni fogsz neki, végül rájön, hogy nem élhettek egymás nélkül. Mindennap áttörölgeted a poharat, tisztán tartod, hisz bármikor visszatérhet és ismét forró tea mellett beszélgethettek órákat, vagy egyszerűen csak egymás karjában fekhettek az ágyban. De nem jön. Egyre keservesebben telnek a napok. Majd valakitől megtudod, hogy Ő már nem él, nem élvezheti az életet. Rádöbbensz, hogy hiányzik és mennyire szeretted, de már késő, mert nem mondhatod el neki. Összetörik a lelked. Próbálod tartani magad és nem sírni. Otthon aztán földhöz vágod azt, ami reményt adott. Az apró kék poharat."
Eljön az idő, amikor minden kijárat lezárul, mintha viasszal tapasztanák be. Ülsz a szobádban, a testedben érzed a szúró fájdalmat, ami összeszorítja a torkodat és veszélyes kis könnyzacskókká préselődik a szemed mögött. Egy szó, egyetlen mozdulat és mindaz, ami felgyülemlett benned – elmérgesedett harag, elüszkösödött féltékenység, teljesíthetetlen vágyak – kirobban belőled dühös, tehetetlen könnyekben, zavart zokogásban és hüppögésben, és mindez nem is szól senkinek. Nincs kar, hogy átöleljen, nincs hang, hogy azt mondja: jó, jó. Aludj és felejtsd el. – Nem, nem. Ebben a szörnyű, új függetlenségben a veszedelmes, intő fájdalmat érzed, a kevés alvás és a túlfeszített idegek játékát és azt a sejtést, hogy ezúttal a kártyákat ellened rakták, és a halom egyre nő. Kijárat kell és mindet plomba zárja. Éjjel-nappal a magad csinálta sötét, szűk börtönben élsz.
Régebben szerettem azt gondolni, hogy meg tudom különböztetni a jót a rossztól. Hogy valami vagy fekete, vagy fehér; vagy igaz, vagy hamis. Míg egy nem túl szép napon a színek összemosódtak, szürkébe borult a világ. Ésazóta egyszerűen nem tudom, hová lépek, és mi a helyes.
Az embernek a társa: hiányzik. Nemcsak akkor, ha a halállal elvesztette, de akkor is, ha még sohasem találkozott vele. Soha, egész életében!… A társtalan ember hozzászokott ugyan, hogy egyedül van, hogy lelkileg idegenek között él, megszokja a magányt, mint eszkimó a sarki hideget – de a lélek mégis tudja, hogy hiányzik belőle egy darab: hiányzik a másik fele.És ez nem csak akkor fáj, ha elveszítjük, hanem akkor is, ha nem találjuk meg!
„Egy hét. Egy örökkévalóság annak, aki valóban boldogtalan. Annyira, minden porcikámmal, keresztül-kasul boldogtalan voltam, hogy egy hét alatt elfogyott az egész. A hajam is boldogtalan volt, a bőröm, az ágyam, még a ruháim is. Annyira tele voltam boldogtalansággal, hogy semmi sem létezett azon kívül. És amikor már nem létezik semmi más, akkor lassan megszűnik a boldogtalanság is, mert nincs semmi, amihez hasonlíthatnád. És akkor jön a teljes kimerültség. Aztán elmúlik az is. És lassan újraéled az ember.”
"Azokat a kötelékeket, amik összekötnek minket, néha lehetetlen megmagyarázni. Összekapcsolnak minket még azután is, hogy úgy tűnnek, ezek a kötelékek megtörtek. Néhány kötelék ellenáll a távolságnak, időnek és logikának, mert néhány kötelék egyszerűen elrendeltetett."
”Vannak emberek, akiket egy időre ajándékba kapunk, hogy elkísérjük élete egy szakaszán. Nem igazán azért, hogy birtokoljuk vagy uralkodjunk felette. Meg azért sem, hogy tanácsainkkal megfojtsuk. Néha csak azért, hogy menjünk mellette. Átláthatóan. Az igazi találkozások pillanatában belopakodunk egymás életébe, és a lelkünk jót ücsörög egymásnál. Ugyanarra a dalra rezdülünk. Érezzük egymást. Az emberek azt mondják, hogy nem szeretnek szenvedni. Én mégis szeretek. Szeretem, ha valaki eszeveszetten hiányzik. Ha ott lappang az a torokszorító érzés minden porcikámban, hogy mindent odaadnék abban a pillanatban, hogy újra találkozzak vele. Érezzem újra ugyanazt a dallamot a lelkemben. Az ő dallamát és az ő rezdülését. Van ezekben a találkozásokban is valami nagyszerű és megdöbbentően furcsa. Az élet összehoz két embert itt vagy amott, mintha a Véletlen játéka volna csupán, aztán összeköti őket a barátság láthatatlan szövedékével. Hogy aztán sohase felejtsük el azt a dallamot, azt az illatot, azt a hangulatot, amit elénk terelt, és azokat az érzéseket, amiket a lelkünkbe csempészett.”
"Mindig lesznek olyan emberek, akikről egyszerűen nem tudod elhinni, hogy valaha is barátok voltatok; olyan pasik, akikről azt, hogy valaha is csókolóztatok; és emberek, akikről azt, hogy valaha tudtál nélkülük élni!"
Ne az arcról ítélj,ne a külső után, A lélek mutatja meg,kik vagyunk igazán. Ne az arcot nézd, a lelket keresd, S a lelkén keresztül az embert szeresd. Mindig a mélyből meríts,a felszín csak játszik Csak a lényeget tekintsd,s ne azt, ami látszik.
„Születésünk első pillanatától kezdve érzünk. Fájdalmat és örömöt, félelmet és dühöt. Megtanuljuk elrejteni az ijesztő érzéseinket. Eleinte csak mások, később magunk elől is. Sokan úgy éljük le életünket, hogy eltartjuk magunktól legmélyebb érzéseinket, és mindig ott a kétség, mi lenne, ha átengednénk magunkat nekik, kifejeznénk azokat, és megosztanánk a világgal.”
" Ha valaki keresztezi az utunkat, az mindig hordoz valamilyen nekünk szóló üzenetet. Véletlen találkozások nincsenek. "
Vannak álmok, melyeket nem érhetsz el, és vannak álmok, melyeket remélned kell. Vannak álmok, melyek valóra válnak, és van, aki minden álmot valóra válthat.
Vannak jelek, melyek utalnak a jövődre vagy a múltadra. Legyen ez egy szám, egy név, de olykor elég egy betű is, hogy felkeltsék az érdeklődésed. Az egészet csak véletlen egybeesésnek gondolnád, de ha alaposan odafigyelsz ezekre a jelekre megérted őket és lassan megtanulsz élni velük... csak apró jelek... melyek mutatják az utadat...
...Van szívem, csak az élet megtanított arra, hogy takarjam el, ne mutassam, mit érzek, ne lássák, ha vérzek...
"Legtöbbször az emberek azért húznak maguk köré falat, vagy azért fagyasztják be a lelküket, mert a múltban olyasvalamit kaptak valakitől ami hatással volt a jövőjükre. Szóval nagyon fájt nekik, de nem tudták elengedni. Ezzel viszont az a bökkenő, hogy ők ezáltal ugyanezt követik el másokkal.."
Eljön egy pillanat az életedben, amikor rájössz, hogy ki az, aki igazán számít; hogy ki az, aki sosem számított; ki az, aki többé nem fog és ki az, aki mindig is számítani fog.. ezért ne aggódj azok miatt, akik már a múltad részei: megvan az oka annak, hogy a jövődben ők miért nem szerepelnek.
"Az ember nem azzal lesz boldog, aki mindig ott van mellette, hanem azzal, aki hiányzik neki!"
„Nem ismered fel életed legszebb napját, amíg benne nem vagy. Nyakig. A napot, amikor elkötelezed magad, valami, vagy valaki mellett. A napot, amikor összetörik a szíved. A napot, amikor lelki társra lelsz. A napot, amikor rájössz, hogy nincs elég időd. És, hogy örökké akarsz élni. Ezek a legnagyobb napok. A tökéletesek.”
Erős lány az, aki álomba tudja sírni magát éjszaka és reggel mosollyal az arcán ébred fel...
Kedves múlt! Köszönöm a leckéket,amiket kaptam tőled. Köszönöm, hogy ezek által felnőhettem, megtanulhattam, megtapasztalhattam mindent, ami jobbá tett. Köszönöm mindazt a szenvedést, amit kiszabtál nekem, és nem engedted,hogy elsodródjak. Köszönöm, hogy erőt adtál folytatni, és meglátni mindazt, ami fontos nekem. Köszönöm, hogy minden rosszat megmutattál, a szomorú, keserű embereket, az aljas világot, és nem hagytad, hogy én is részévé váljak. Köszönöm,hogy most esélyt adsz továbblépni. Kedves jövő... készen állok!
